Október 2, kedd: másnap

Reggel 5.30-ra jött Dr HI, hogy átkösse a sebet, és kivegye a csövet a lábamból. Szépnek mondta a lábam (nem volt annyira dagadt, mint egyes internetes képeken - gondolom a kivezetett folyadéknak köszönhetően). Aztán jött a cső kihúzása. Nem fájt, de nagyon kellemetlen érzés volt. Viszont azt is lehetett érezni, hogy egy idegen anyag távozik onnan - ez viszont kifejezetten jól esett. Ezek után lábam visszafáslizta és a térdrögzítőt a fix 15 fokról áttette 0-50 fokos állásba. Házi feladat a lábnyújtást gyakorolni - a hegképződést megelőzendő.

Apukám megjött reggel 8-ra, és ott volt egész nap - hihetetlenül megnyugtató volt már csak a jelenléte is. Reggel 10-től aludtam egy nagyot - már amekkorát adott pillanatban lehetett.

Sokféle fájdalmat éreztem: volt ugye a sebek fájdalma, a nagy vágás elöl, a kis lyukak felette és oldalt; volt maga az ízületi fájdalom; fájt a hátsó combizmom, és - állítólag az elszorítástól - a normál combizmomban olyan érzésem volt, mintha állandó izomlázam lenne. Talán ezutóbbi, tompa, de mégis erős fájdalom volt a legelviselhetetlenebb.

Érdekes még, amit egy másik blogon is olvastam: pont az elalvás pillanatában a hátsó combizmom megrándult (és hatalmas fájdalom nyilallt belé, lévén onnan jött ki a pótszalag). Rendszeresen pont az elalvás pillanatában - és utána persze már nem bírtam visszaaludni.

Aznap délben jött a nővér, hogy kezdjünk mankózni tanulni. Aha, persze! Amikor még fel se keltem az ágyból, és az ágyon belül maradva is minden kis mozdulat kínszenvedés volt... De az tény, hogy másnap reggel már hazakészültem. A nővér azt mondta, már önállóan mankózva kell a röntgenbe lemennem.

Kicsit később megjelent a helyi gyógytornász is, hogy tanítson mankózni. Előadtam addigi tudásomat, mire kijavított, hogy nem, a rossz lábat is le kell tenni, nem ráállva, csak saját súlyát ráhelyezve. Hát jó. Irány a röntgen.

A röntgenben megcsodálhattam életem első (bár rejtett) testékszereit: a titánium endobuttont és ácskapcsot a csontjaimban. Szép.

Visszafelé, a liftből kilépve megláttam, hogy épp akkor mossák fel a folyosót - és eszembe jutott Obi-Wan Kenobi megjegyzése ("I have a baaaaad feeling about this"). Már majdnem túl voltam a felmosott részen, amikor a mankóm kicsúszott - és sikerült három héttel előrehozni a gyógyuló lábra való ráállást. A kiáltásra szerencsére odajött néhány nővér, és megfogtak... de a hátsó combizmom aznap folyamatosan sajgott.

Aznap este megtaláltam, hogyan vágjak vissza szobatársamnak a horkolásért: kiderítettem, hogy az ágy alsó felének emelésével gombnyomásra fel tudom polcolni a lábam. Érdekesség az, hogy jobb oldalamon felpolcolás nélkül, bal oldalamon meg felpolcolással tudtam fájdalommentesen feküdni. Így aztán ahogy váltogattam a pozíciókat, úgy nyomogattam az ágy gombjait - de a szobatárs volt olyan megértő, hogy nem szólt érte (vagy fel sem ébredt rá).

Éjjel hajnali 4-ig (1-2 órás alvásokkal megszakítva) sikerült befejeznem Harry Potter második részét; izgatottan és kicsit félve vártam a hazautat.